Blogolj!

Porig égett Andorrában, hogy végül a Puskás Arénában szülessen újra

Dorogi László

Sokáig tanakodtunk a szerkesztőségben, kit válasszunk a hét legjobb arcának, de az igazat megvallva ez – most - piszok nehéz feladatnak bizonyult. Csütörtök este ugyanis sok-sok hős született a Puskás Arénában, így Blogstar-történeti pillanatként ezúttal nem egy embert, hanem egy CSAPATOT emelünk rovatunk legfrissebb cikkébe.

Fotó: MTI/Illyés Tibor

Nem vagyok sem jós, sem médium, múltba és jövőbe látó pedig aztán pláne nem, de alighanem Izlandon csütörtök este egyetlen vágya volt a helyi futball-szurkolóknak: bár minden Magyarország elleni mérkőzés csupán 87 percig tartana. Ahogy 2016-ban, azon a bizonyos marseille-i délutánon, úgy az Európa-bajnoki pótselejtezőn a Puskás Arénában is a találkozó 88. percében “jött a dráma”, ekkor kapott léket az izlandi hajó és nagy örömünkre nem sokkal később el is süllyedt.

A magyar labdarúgó-válogatott az elmúlt négy évben a mennyek kapujából egészen a pokol tornácáig táncolt vissza, hogy aztán sok-sok viszontagság után, huszáros hajrával újra felkapaszkodjon a csúcsra és a futballtörténelem során egyedülálló módon zsinórban második alkalommal kvalifikálja magát az Európa-bajnokságra. Ez ugyanis, hangozzék bármilyen hihetetlenül is, a kontinenstorna 1960 óta íródó történetében még sosem sikerült nemzeti csapatunknak: az 1964-es bronzérmünk után négy évvel később nem sikerült jegyet váltanunk az olaszországi - akkor még csak - négyes döntőre, az 1972-es negyedik helyezésünk után pedig 2016-ig egyáltalán nem is vettünk részt a rangos eseményen.

A pokol tornáca pillanatok leforgása alatt került égető közelségbe, az egész országot lázba hozó franciaországi Eb-szereplés után gyorsan és nagyot koppant a Storck-legénység. Az egekig magasztalt, szinte szupersztárként ünnepelt aranylábú fiaink a 2018-as világbajnoki selejtező-sorozatot egy acélosnak nem nevezhető Feröer-szigeteki 0-0-val indították, s ekkor már azt érezhettük, mint minden csoda, az Eb-varázs is csak “három napig” tartott. A német szövetségi kapitány “koporsójába” az andorrai égés (az 1-0-s vereség a világranglista 186. helyezettje ellen a mai napig megmagyarázhatatlan szégyen) ütötte be az utolsó szöget, így az Európa-bajnoki nyolcaddöntős piros mezes legényeknek egyetlen év leforgása alatt sikerült a béka tompora alá süllyedni; a katasztrofális, 2017-es év végére egy luxemburgi 2-1-es bukta tette fel a pontot, a valóság ocsmány és ingoványos talajára rángatva vissza a magyar futball-fanatikusokat.

Az oroszországi vb-szereplés elúszott - ezt az álmot 1986 óta kergeti a csapat -, Bernd Storck helyét pedig az a Georges Leekens vette át, akinek már a kinevezése is komoly kérdéseket vetett fel. Sajnos a balga belga nem borította a papírformát, pragmatikus(?) futballját nem sikerült a válogatottba injekcióznia és négy barátságos meccs után - zakó a kazahoktól, az ausztráloktól és a skótoktól, iksz a fehéroroszokkal - repülni is kényszerült a bohém világvándor, de bár ide se tolta volna pökhendi képét.

Csányi Sándorék hibáztak, ám ezt gyorsan belátták, s második nekifutásra már tényleg egy olyan karmester kezébe adták a pálcát, aki érti a magyar futball nyelvét, s igen jól beszéli azt. Marco Rossi a Honvéddal nyert bajnoki címével berajzolta magát a magyar futballhistóriába, majd Dunaszerdahelyen is remek alakulatot verbuvált, s azt is többször bizonyította, helyén a szíve. Így tulajdonképpen nem lehetett hibázni kinevezésével. A Rossi-éra viszont nem úgy kezdődött, ahogy azt reméltük: a finnek megfricskáztak minket.  A görögök elleni Nemzetek Ligája-győzelem alkalmával viszont már látszott, az olasz szakember irányba állította a hajót, az irány pedig jó.

Rossi érkezésével a Dárdai-féle tüzet és szervezettséget, az egyszerű, ám világos taktikát kapta vissza a nemzeti csapat. Ahogy Dárdai Pál irányítása, úgy Marco Rossi kezei alatt sem akart soha többet mutatni a válogatott, mint amire képes, de amire képes, azt a lehető legtöbbször igyekezett kihozni magából.  Az olasz tréner olyan futballistákat hívott be a válogatottba, mint a lipcsei védelem oszlopa, Willi Orbán, a lassacskán tényleg szupersztárrá cseperedő Szoboszlai Dominik, a szerb-verő Könyves Norbert, vagy éppen az út közben honosított, és Izlandnak iszonyatosan fontos gólt pofozó Loic Nego (Lajos). A Király Gábor és Gera Zoltán visszavonulásával keletkező űrt szépen lassan betöltötték az “új” arcok, s a 2020-as Eb-selejtező csoportkörében már azt is bizonyította a csapat, hogy olyan nagyvadakat is képes elejteni, mint a vb-ezüstérmes horvátok, vagy az Eb-elődöntős walesiek. Csak éppen azt a két mérkőzést nem sikerült abszolválnia a gárdának, amiről minden magyar álmodozott: a szlovákokba beletört a bicskánk ott is, itt is. Walesben időlegesen elesett az Eb-hadjárat, de a Nemzetek Ligája-szereplésünknek - no meg a finnek egyenes ági kijutásának - köszönhetően kaptunk még egy esélyt.

A feladat papíron egyszerűnek tűnt: el kell páholnunk Bulgáriát Szófiában, aztán pedig hazai pályán Románia vagy Izland ellen masírozhatunk az Európa-bajnokságra - azaz haza, hiszen a magyar csapat kijutása esetén két Eb-csoportmeccset is játszhat a Puskás Arénában, olyan “könnyűsúlyú” riválisok ellen, mint Portugália és Franciaország. A sors azonban nehéz utat jelölt ki számunkra: a koronavírus-járvány felforgatta a 2020-as versenynaptárat, a bolgárok elleni csörtét többször is elhalasztották, aztán zárt kapussá nyilvánították, majd mégis beengedtek rá néhány szurkolót. A továbbjutás után az Izland elleni mérkőzésre pillanatok alatt adták el az összes jegyet, hogy aztán azokat is visszavonják a pandémia miatt, Marco Rossi a sorsdöntő találkozó előtt kapta el a koronavírust és napokig csak reménykedni tudtunk benne, hogy a legjobb formában lévő játékosunkat, Szoboszlai Dominikot hazaengedi klubja Ausztriából. Pestiesen szólva nem nekünk állt a zászló, és erre csak ráerősített az izlandi vezető találat csütörtökön: az Európa tíz legjobb kapusa között számon tartott Gulácsi Péter egy olyan lövést nyelt be, amit amúgy ezerből ezerkétszázszor megfog.

A csapat viszont a végsőkig hitt magában és addig-addig brusztolt - mert kőkeményen ezt kellett tennie - míg végül célt nem ért. Az eufória ezúttal nem teljesedhetett be. A budapesti és nagyvárosi utcákra a csönd telepedett a világraszóló siker pillanataiban, az élet most úgy rendelkezett, hogy a négy fal közé zárva ünnepeljük meg azokat a srácokat, akik bebizonyították, pislog még a magyar virtus futballunkban. Akik azt is bebizonyították, hogy a legnagyobb tettek közepette is képesek emberként jelesre vizsgázni. Botka Endre a lefújás után úgy fogalmazott, az egészségügyi dolgozókért és mindazokért küzdöttek a pályán, akik most az életünkért harcolnak, akik éjt nappallá téve dolgoznak azért, hogy megfékezzék a koronavírus-járvány terjedését. Az első magyar válogatott gólját szerző Nego a kényszerből távol maradó szurkolóknak üzenve elmondta, nagyon tiszteli a magyar címert, és reméli, az emberek büszkék rájuk, mert a csapat megérdemli az összes gratulációt. Vagy itt van Szalai Ádám, akit tulajdonképpen kiebrudaltak a Mainz keretéből, de a szövetségi kapitány és a válogatottnál mindenki tárt karokkal várta haza és állította bizalma jeléül a csapat élére, jelezve, ez egy igazán nagy és szerető család. 

Fotó: MTI/Illyés Tibor

Csak köszönettel tartozunk ezeknek a remek fiúknak azért, hogy ezekben a vészterhes időkben is elfeledkezhettünk néhány órára a minket körülvevő problémákról. S talán-talán jövő nyáron ismét átélhetjük az eufóriát - nem csak a négy fal közé zárva.

Címkék: magyar, válogatott
https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/102553/pics/lead_800x600.jpg
magyar,válogatott
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?