Blogolj!

„Az agyban, a lélekben és a szívben történik meg az expozíció” – Kása Béla, aki megmenti nekünk közelmúltunkat

Ujvári Sándor/MTI

Kása Béla neve fogalom. Fényképein egy olyan világot örökített meg, melyről nélküle sokkal kevesebb tudnánk. Kása 1973-ban lett szerelmes Erdélybe, annak sokszínű, fergeteges zenéjébe és azóta fotózza töretlenül a zenészeket, mindennapos élethelyzetükben, ünnepnapjaikon, hétköznapjaikon. De Kása nem csak fotózik, gyűjt és zenél is. A művész előtt tiszteleg idén a Kőfeszt is, ahol a fotográfus képeiből készült kiállítást tekinthetik meg Kővágóörsön az Alkotótáborban és a Pajtában.

Kása Béla 1952-ben született Pécsett, 13 évesen már beat-zenekarban zenélt, Beatlest és Rolling Stones-t hallgatott, illetve a hazai beat úttörőit a Bosch-klub ablakába kapaszkodva. 1965-ben döntöttek a szülei úgy, hogy itt hagyják szülőföldjüket és Nyugat-Németországba költöztek. Eleinte nem találta itt a helyét, nem beszélte a nyelvet, nem voltak barátai, a fotózásban és a rockzenében találta meg a biztonságot. Előbbit Kastlban, a németországi magyar gimnáziumban kezdte el, ahol barátja, Maczky László -  akivel közös zenekarban játszottak -, vitte be a sötétkamrába és mutatta meg neki egy fénykép megszületésének titkát. Csere-berével szerzett fényképezőgépet, és képei örömet szereztek mindenkinek.


Legnagyobb rockzenei élményeit pedig 18 éves korában szerezte, mikor olyan fesztiválokra is eljutott, ahol a Doorst és Jimi Hendrixet is láthatta. A fényképezés nem csak hobbi volt számára, középiskola után felvették a kölni Képzőművészeti Szakfőiskola Művészeti és Formatervezési Karára, ahol művészi fotográfia szakon szerzett diplomát. Már a főiskola alatt is készített fotókat Erdélyről meg Budapestről a Stern magazin felkérésére, a GEO-nak pedig nagyszebeni és macedóniai cigányokról csinált képriportot. Főiskola után a Stern és a GEO magazinoknál sikeres divat- és reklámfotósként is dolgozott.

Erdélyben 1973-ban járt először és ez hatalmas fordulatot hozott az életébe. Nemcsak a táj, az emberek, az évszázados élő hagyományok hatottak rá, de ekkor került a népzene bűvkörébe is. Megtanult brácsázni, bőgőzni, népzenét gyűjtött és fényképezett.

„„Nagyon új volt, egészen különleges, egy ismeretlen világ tárult fel számomra, megtaláltam identitásomat. (…) Erdélyben azt láttam, hogy még élnek a határon kívül nagyon nagy számban magyarok, és zenélnek és táncolnak. Itt találkoztam azzal, hogy hogy három akusztikus hangszer képes elszórakoztatni 200 embert.  Teljesen megbabonázott, lassan megismertem a zenészeket. Egy hetet töltöttem Széken és kapcsolatba kerültem Icsánékkal, Ilka Gyurival és a családjukkal. (…) Elkezdtem fényképezni őket, mert az volt a véleményem, hogy gyönyörűek és csodálatos hangszereik voltak. Az első képeimnek hatalmas sikere volt a baráti körömben.”

1982-ben, mikor még sokan hagyták el Magyarországot, úgy döntött, hogy ő inkább fordított utat jár be és hazaköltözik Németországból, mert úgy gondolta, hogy innen közelebb lesz erdélyi barátaihoz és többet fogja tudni őket fényképezni.

Kezdetben különösebb koncepció nélkül kezdett fotózni. Először Széken dolgozott, aztán jött Bonchida, Magyarpalatka, Visa.

„Kíváncsi voltam arra, hogy ezeken a helyeken, hogy zenélnek, s ha már ott voltam, akkor fotóztam is”.

Kallós Zoltán is a segítségére volt, ő mondta mindig, hogy hol van lakodalom, keresztelő, bál, ahova érdemes elmenni. Sokat járt vele is, ilyenkor leste el a gyűjtés tudományát. 

„A fotózás mellett én is gyűjtöttem. Nem voltam profi, ez csak másodlagos tevékenység volt, muzsikát és érdekesebb beszélgetéseket vettem fel.”

Kása tevékenysége értékmentő, hiszen ebben az időszakban nem volt jellemző a családoknál a fotózás. Volt, hogy egy család birtokában csak 8-10 fotó volt, általában a legfontosabb családi eseményekről. Kása sokszor vitte vissza fotóalanyainak a róluk készült képeket, de ahol tudott segítette is a zenészeket, családokat. Vitt élelmiszert, gyógyszert, hegedűhúrokat.

Mindig fekete fehér filmre készítette képeit és a nagyításokat is egy ideig szintén saját maga végezte.

„Kontrasztos, sötétebb tónusú fotókat szeretem. A 70-es, 80-as években, mikor reklámfotókat készítettem, ott természetesen színesben fotóztam. Kicsit elegem is volt már a színes fotókból. Az erdélyi világot fekete-fehérben jobban el tudtam képzelni, mint színesben, mert ezen a vonások és a részletek karakteresebbek, kifejezőbbek, a színek nem viszik el a szemet. Különben sem volt ott színes a világ.”

Az évek alatt egyre több zenésszel, zenekarral, közösséggel alakult ki mély, komoly baráti kapcsolata. Az emberek, ha látták, hogy valóban érdeklődik irántuk, akkor közelebb engedték magukhoz. Így könnyebb volt olyan fotókat is készíteni, melyek nem teljesen spontán készültek, hanem volt benne egy kis koncepció.

„A tipikus dolgokra vadásztam mindig. A test és a hangszer, az arc egyensúlyára törekedtem. Azt akartam visszaadni, amit én éreztem és láttam, mikor zenéltek, mikor beszélgettek.”

Erdélyi fotói mellett az utóbbi pár évtizedben többek között Salföldön készített fotókat, 1995-től a letelepedni nem akaró vándorcigányok útját követi rendszeresen gépével, 1997-től két éven keresztül 45 erdélyi zenekart fényképezett le az Utolsó óra című népzenei gyűjtés részére, dokumentált egy Észak-magyarországi Palóc falvat, végig kísért egy modern nomád szekeres nagycsaládot Írországból Európán keresztül, készített egy sorozatot Szekeresek-motorosok címmel.

1994-től a MAG népzenei magazin fotósa és képszerkesztője. 1996-ban az "Íveskönyvek" sorozat publikál róla "Kása Béla fotográfus" címen egy kötetet, melyben többek között Halmos Béla, Somogyi Győző, Bob Cohen, zenész és Bacsó Béla írásai találhatóak Kásáról. 1996-tól tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének.

Kiállításai voltak többek között Magyarország számos városában és falujában: Budapesten a Francia Intézetben (vagy éppenséggel most is a Hálóban), Győrben a Media Wave Fesztiválon, Szombathelyen a 39. Magyar Filmszemlén, Pécsen a Kortárs Magyar Fotográfia Intézetében. Külföldön Norvégiában, Svédországban, Dániában, Hollandiában, Belgiumban, Németországban, Franciaországban, Ausztriában, Csehországban, Kanadában, USA-ban, Indiában, Kazahsztánban, Kínában.

Kása Béla portréfotóinak a titka az egyénekkel való kapcsolatteremtés. A fotózással mindig az volt a célja, hogy érdekes egyéniségeket, arcokat, örökítsen meg a maguk természetes környezetében. Bemutatni azon őszinte érzéseket, amik minden emberben élnek.

 Az agyban, a lélekben és a szívben történik meg az expozíció.

– mondja Kása Béla. 

Aki minderre kíváncsi, az a Kőfeszten láthatja a művész képeit. A kiállítást 2020. augusztus 28-án, 14.30-kor nyitja meg Csúri Ákos a Kővágóörsi Alkotótáborban Pál István Szalonna közreműködésével.

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/98202/pics/lead_800x600.jpg
fotóművész,kása béla,KŐFESZT
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?