6360 fővel emelkedett a fertőzöttek száma itthon
Ezzel 192 047 főre nőtt a hazánkban beazonosított fertőzöttek száma az elmúlt 24 órában és elhunyt 115 beteg, így az elhunytak száma 4 229 főre emelkedett.
Blogolj!

Kósa Ferenc – A tanyavilágból a parlamentbe

Bara Arisztid

A héten érkezett a szomorú hír: elhunyt Kósa Ferenc világhírű filmrendező. Sokan ismertük, de legalábbis hallottunk munkásságáról. Tudtunk politikai szerepvállalásáról is, de vajon arról is tudtunk-e , hogy milyen szegény sorból indult? És azt vajon hányan tudják, hogy a kommunizmus idején neki tiltották be talán a legtöbb filmjét és ennek ellenére az MSZP politikusa lett? Magyarán méltán választottuk heti jó arcunknak.

Kósa Ferenc és a szabolcsi tanyavilág

Kósa Ferenc 1937. november 21-én született Nyíregyházán. Nagyszülei apai ágon a Székelyföldről vándoroltak Szabolcs Vármegyébe. Afféle templomépítő mesteremberek voltak, főként a kövek és a fák megmunkálásához értettek. Anyai ági ősei a Felső-Tisza vidékén éltek és földműveléssel foglalkoztak. Innen származó nagyapja odaveszett az I. világháborúban, így édesanyja árván nevelkedett. Kósa Ferenc szülei szegény emberek voltak. Apja építőmunkásként dolgozott, anyja otthon varrogatott. A Nyíregyháza környéki tanyavilágban éltek anyai nagyanyja nádtetős vályog házában. Onnét járt iskolába Nyíregyházára, 1944 őszén sokszor a világháború frontvonalán keresztül. Egyszerre ismerte meg az írás és az olvasás örömét, valamint a háború borzalmait.

Vonzalom a humán tárgyak iránt

Középiskolai tanulmányait Nyíregyházán végezte, ahol különösen a humán tárgyakhoz vonzódott. 1955-ben magyar irodalomból országos tanulmányi versenyt nyert. Az irodalom és a történelem iránti érdeklődése mellett sok-sok filmet nézett, fotókat készített – utóbbival élete végéig nem hagyott fel –, de foglalkozott zenével is.

1956-ban érettségizett, majd az ELTE magyar-történelem szakára jelentkezett. Akkoriban az volt a szokás, hogy azokat a diákokat, akik országos tanulmányi versenyt nyertek, felvételi vizsga nélkül felvették az egyetemre. Kivéve őt, mert ugyan megfelelt a felvételi vizsgán, de helyhiányra hivatkozva elküldték.

1956

1956 őszén nyitott szívvel és nyitott lélekkel élte meg a forradalom eseményeit. Többször járt a fővárosban is:

Teherautókkal élelmiszereket, gyógyszert és vért vittünk Budapestre. Visszafelé pedig azokat a nemzedéktársainkat szállítottuk, akik a harcok során az életüket vesztették. A szalmára és ponyvára kiterített holttestek mellett kuporogva volt alkalmam belegondolni hazám és nemzedékem történelmi helyzetébe és persze az emberi létezés végességébe is. Mindazt, amit a forradalom számomra szent pillanataiban láttam, átéltem és megértettem, felnőtté válásom feledhetetlen emlékeiként őrzöm magamban a mai napig is. Úgy is mondhatnám: mindhalálig”.

Hogyan lett belőle filmrendező?

1958 tavaszán édesanyja tüzet gyújtott a konyhai tűzhelyben. Már lángra is lobbantotta az összegyűrt újságpapírt, amikor megakadt a szeme egy hirdetésen. Eltűnődött és letépte az újság sarkát. Este, amikor fia hazaérkezett a munkából, elétette a hirdetést. Az állt benne, hogy lehet jelentkezni a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára, és hogy olyan fiatalok jelentkezését várják, akik érdeklődnek a filmezés, a fotózás, az irodalom, a képzőművészet és a zene iránt. Anyja úgy érezte, hogy ez a pálya éppen fiának való. Így került a filmrendező szakra.

A felvételi

Kedves Olvasó! Most pedig érdemes Kósa Ferenc szemüvegén (és leírásán) keresztül megismerni a felvételit, amely minden szavunknál többet árul el a korszakos művészről.

A felvételi bizottságban hárman voltak: egy tanár és két tanárnő. Nem tudtam, kik ők, sohasem láttam őket. Éppen a reggeli kávéjukat fogyasztották. Hellyel kínáltak, leültem egy székre, az ütött-kopott bőröndömet magam mellé tettem. Először a tanár úr azt kérdezte, honnét jöttem és mivel foglalkozom. Mondtam neki: Nyíregyházáról jöttem, és mostanában éppen napszámos munkát végzek. A tanár úr megkérdezte mit jelent ez a munka konkrétan. Elmagyaráztam neki, hogy almafákat ültetünk a szabolcsi homokba: kiássuk a gödröket, saroglyával hordjuk bele a trágyát és vödrökkel a vizet. A tanár úr raccsolva beszélt: az „r" betűket úgy ejtette ki, mintha „h" betűk lettek volna. Ezzel a sajátos hangzással megismételte amit mondtam: szóval sahoglyával hohdják a thágyát...?! ... Nahát, ez fölöttébb különös!... Így kezdődött a felvételi vizsgám. A tanár úr ezután azt kérdezte, kik a kedvenc íróim, és melyek a kedvenc könyveim?... Sorolni kezdtem a szerzők nevét és a könyvek címeit. A bizottság türelmesen végighallgatott. Mivel a felsorolásban Thomas Mann nevét és műveit is említettem, a tanár úr váratlanul megkérdezte: milyen arcszíne volt Tonio Krögernek?... Mondtam neki, hogy föltehetően kreol, hiszen az anyja Itáliából származott... Ezután néhány percig Thomas Mann budapesti látogatásáról és József Attila ebből az alkalomból írt verséről beszélgettünk. Később szóba került a görög, az angol, a német, a francia, az orosz és az amerikai irodalom is. A tanár úr végül azt kérdezte: tudom-e miről álmodott az öreg halász?... Mondtam neki, hogy az öreg halász oroszlánokról álmodott. Olyan érzésem támadt, hogy a tanár úr nemcsak meghallgatta, hanem talán a lelke legmélyén el is fogadta esendő válaszaimat.

Ezek után az egyik tanárnő megkérdezte, mi van a bőröndömben. Mondtam, hogy az irkáimban az irományaim vannak, a papírtasakokban pedig a fotóim. Kérték, rakjak ki mindent az asztalra. Először a fotóimat nézegették. Különösen azokat a fényképeket szemlélték fokozott figyelemmel, amelyek 1956-ban, a forradalom idején készültek. Az elszánt tekintetű felkelőkről, a beözönlő és kiégett tankokról, a lyukas zászlókkal és átvérzett újságpapírokkal letakart áldozatokról készült képek arról tanúskodtak, hogy a forradalom napjaiban nyitott szemmel jártam-keltem az országban. Az egyik tanárnő arról faggatott, mit gondolok Brueghel és Van Gogh festészetéről. A másik tanárnő az irkámban lapozgatva rábukkant egy ars poetica jellegű rövid írásomra. Elém tette az irkámat és arra kért, olvassam föl azt a néhány mondatot. A szöveg, amit afféle hitvallásnak szántam, így hangzott:

...Őrizd az embert. Magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz, mert a mű, amit alkotsz, mindig kifejez téged.

Őrizd az embert, mert hivatásod nem más, mint elkötelezettség, nem kevesebb, mint szabaddá tenni másokat.

Őrizd az embert. A szabadság rendjét soha, egyetlen pillanatra se téveszd össze a rend szabadságával.

Őrizd a szabadságot, mert csak addig vagy ember, amíg szabad akarsz lenni.

Őrizd az embert. Ha lehet: életeddel, ha lehet: munkáddal, ha nem lehet: haláloddal.

S ha reggel újra látod, amint felelősségük elől saját hátuk mögé bújnak az emberek, a szemed se rebbenjen. Végezd a dolgod. Gondolj a Napra. Ő se szól, csak fölkel és járja az útját...

A halk szavú tanárnő afelől érdeklődött, mikor írtam ezt a szöveget. Mondtam: 1956 májusában, a ballagásom napján. Ezután megkérdezte, ha filmrendező lennék, miről és milyen filmeket készítenék?... Azt válaszoltam, hogy szeretnék igazat mondani mindarról, amit láttam és megéltem. Az emberekről, a történelemről, a háborúról és főként a forradalomról.

Csönd támadt. Többet nem kérdeztek.

Elpakoltam az irkáimat, a fotóimat és kimentem a folyosóra. Volt némi fogalmam arról, hol élek; így hát arra gondoltam, meg sem várom a délutáni eredményhirdetést, úgyse lesz belőlem film¬rendező, hiszen nem hagytam kétséget afelől, hogy a forradalom véresen valóságos drámájában melyik oldalon dobogott a szívem. Már éppen indulni akartam hazafelé, amikor az a halk szavú tanárnő, aki az irkáimat nézegette kilépett az ajtón és a felvételi dossziémmal a kezében odajött hozzám. A vállamra tette a kezét, kissé arrébb hívott a lépcsőházban és így szólt: „Arra kérem, a további felvételi vizsgákon ne emlegesse a forradalmat és az '56-ban készült fotóit ne mutogassa senkinek. Nehéz időket élünk és mindarról, ami a forradalom idején történt nem mindenki gondolkodik tisztességesen. Tudja, olyan időkben, amikor nem lehet igazat mondani, a hazugság halálos vétek, de a hallgatás bocsánatos bűn"... Aztán kinyitotta a dossziémat és egy szemérmes mosoly kíséretében jelezte, hogy bepillanthatok a felvételi bizottság véleményébe, amely így hangzott: „Kósa Ferenc a mai napon felvételi vizsgát tett világirodalomból, művészettörténetből és esztétikából. Főiskolai felvételéhez ragaszkodunk. Aláírás: Fövény Lászlóné, Szöllős Andrásné, Hegedüs  Géza".

Kétszer is elolvastam ezt a néhány sorsdöntő mondatot és különös forróságot éreztem a szívem tájékán. Nem tudom miért, de hirtelen könnybe lábadt a szemem. Nem tudhatom miért, de hirtelen könnybe lábadt a mellettem álló tanárnő szeme is. Két ember – tanár és tanítvány – átfényesedett tekintettel egymásra nézett. Akkor és ott abban a szent pillanatban egy életre megértettem, hogy az emberi tisztesség a mégoly mostoha történelmi körülmények ellenére is létezhet a világon. Csak tisztességes emberek kellenek hozzá...”.

Szinte az összes filmjét betiltották

A tanulmányi eredményei alapján Népköztársasági Ösztöndíjat kapott, és az a megtiszteltetés érte, hogy diplomamunkaként nem csupán rövidfilmet, hanem nagyjátékfilmet is készíthetett. Ekkor készült a Tízezer nap című diplomafilmje. A filmet a korabeli kulturális kormányzat betiltotta. A politikai hatalom cenzorai több jelenetet is kifogásoltak. A legélesebb viták a film 1956-ban játszódó jelenetei kapcsán alakultak ki, de Kósa kiállt az igazság mellett és nem volt hajlandó egy fikarcnyit sem változtatni a filmen. Azt mondták neki, hogy nem kaphat diplomát és Magyarországon többé nem rendezhet filmet, még börtönnel is fenyegették.

A teljes ellehetetlenülés közelébe került, az élete már-már elviselhetetlenné vált. Több mint két évig tartó és kilátástalannak tűnő kínlódás után azonban a Tízezer napot váratlanul meghívták Cannes-ba, a Nemzetközi Filmfesztiválra. A korabeli kormányzat valószínűleg nem akart nemzetközi kulturális és diplomáciai botrányba keveredni, ezért a filmet kiengedték a fesztiválra. Valóságos csoda történt: a Tízezer nap magas szakmai és erkölcsi elismerésben részesült, elnyerte a legjobb rendezésért járó nagydíjat. A nemzetközi elismerés után a film bejárta a nagyvilágot - több mint ötven országban vetítették.

Ezek után mehetett volna külföldre dolgozni, de ő inkább itthon maradt, mert képtelen lett volna elhagyni a hazáját. A világsikernek köszönhetően folytathatta a filmezést, de többet volt betiltva, mint az egész filmszakma együttvéve. Volt olyan filmje, amit tíz évig még ő maga sem nézhetett meg...

„Egyik tiltásból a másikba estem, s ennek pedig az volt az oka, hogy olyan politikai rendszerben éltünk, amely hazugságra épült, s amely nem volt kíváncsi az igazságra. Sőt, ha csak a jeleit látta, akkor lesújtott és tiltott.”

Ezek után, a rendszerváltást követően, hogyan léphetett pont szocialistaként a politikai pályára?

Erre a kérdésre egyszer ezt felelte:

„Aki nem ismeri eléggé a magyar történelmet, főképp az eszmetörténetet, különféle politikai filozófiákat, az nagyon könnyen eltéved, és beleesik ebbe a hibába. Magyarországon soha nem volt szocializmus. Itt egy diktatúra regnált, ami magát szocializmusnak hívta, de ez hazugság volt. Az Alkotmány is úgy kezdődött, hogy Magyarországon minden hatalom a dolgozó népé, de a dolgozó népnek semmilyen hatalma nem volt. Rendszerelméletileg beszélnek szocializmusról, meg kommunizmusról, ám világtörténelmileg nézve ez nem így működik.

Az európai politikai filozófiák közül Franciaországban kezdték szétválasztani az úgynevezett baloldalt és jobboldalt a parlamenti padsorok alapján, aztán ebből egy eszmerendszeri választóvonal is kialakult. A klasszikus baloldali politikai filozófiai elképzelésnek mondjuk Magyarországon legelkötelezettebb híve József Attila volt. Összemosni egy Rákosi Mátyás nevű akarnok diktátor baloldaliságát, majd a későbbi vezetőkét József Attila szellemiségével nem lehet, sőt szigorúan tilos!

Semmiféle ellentmondás nincs tehát itt. Az a rendszer nem volt demokratikus, és nem képviselt baloldali értékeket, csak magát nevezte annak. A politikában van ilyen”.

Filmrendezőként és törvényhozóként egyaránt tapasztalta, mennyivel egyszerűbb elképzelni valamit, mint maradéktalanul megvalósítani. Legyen az akár film, akár törvény. A társadalmi, gazdasági és politikai körülmények, a valóságos történelem valóságos kényszerei sokszor erősebbek az emberi lélek óhajainál...

Kósa Ferenc 2018. december 12-én ment el közülünk.

Elismerései

Filmjei számos hazai és nemzetközi elismerésben részesültek. Kossuth-díjas, Balázs Béla-díjas, Érdemes művész volt. Filmrendezői tevékenységét Magyar Örökség Díjjal és Hazám-díjjal is elismerték. 2008-ban a filmszakma megválasztotta a Magyar Mozgókép Mesterének. Még japán állami kitüntetést is kapott (Felkelő Nap Rend lovagja).

Forrás: magyarszemle.hu, szon.hu, mmakademia.hu

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/66308/pics/lead_800x600.jpg
1956,filmrendező,Kósa Ferenc,Kossuth-díj,MSZP,tanyavilág,Tízezer nap
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?