Blogolj!

Sára Sándor szívügye az igazság bemutatása

Bara Arisztid

Sára Sándor példamutató bátorsága, az igazság utáni vágya és a „csakazértis” dacreakciói mindig lenyűgöztek. A Sára filmeket kötelező lenne megnézni mindenkinek, de főként a mai fiataloknak. Hogy miért? Csak olvass türelmesen tovább…

A kezdetek kezdete

Sára Sándor – a ma a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-nagydíjas és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, filmrendező – 1933. november 28-án született a Galga-menti Turán, ahol apai nagyapja vasutas volt. Anyai ágon Jászberényből származik, szintén vasutas családból. Édesapja Turán aljegyzőként, majd a közeli Ikladon jegyzőként dolgozott, ezért – mint „osztályellenséget" – a háború után alaptalan vádakkal többször internálták.

Elemi iskoláit Turán, Ikladon és Aszódon végezte, középiskolai tanulmányait Jászberényben, anyai nagyszüleinél kezdte, majd Aszódon folytatta. Ott kötött barátságot a Domonyban élő Huszárik Zoltánnal. Hiába volt azonban Sára az aszódi gimnázium egyetlen tiszta kitűnő diákja, édesapja miatt még a nevét sem említették az évzárón.

Az erkölcsi és szociális igazságra már akkor érzékeny kamaszból ez a méltánytalanság a rá később is jellemző „csakazértis" dacreakciót váltotta ki. Mikor hatodikos gimnazistaként azt olvasta, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolára érettségi nélkül is felvételt lehet nyerni, ki akarta használni ezt a lehetőséget, de lekéste a jelentkezést. Szülei kérésére folytatta a középiskolát. Előbb Berettyóújfalun tanult, végül Budapesten, a Vörösmarty Gimnáziumban érettségizett 1952-ben.

Rendezőnek készülő osztálytársa biztatására elhatározta, hogy operatőr szakra felvételizik. Akkor már sokat fényképezett, és a turai művelődési otthon Kossuth-díjas igazgatója, Kovács László segítségével fotószakkört alapított.

Turán találkozott a Népművészeti Intézet megbízásából Raffai Anna néprajzkutatóval együttműködve a még élő népszokásokat filmen megörökítő Szőts Istvánnal, az Emberek a havason nagy tehetségű, de a Rákosi rezsim által önkéntes száműzetésbe kényszerült rendezőjével.

Sára akkor mindezt nem tudta még róla, Szőts azonban felfigyelt rá, és ettől kezdve nyomon követte az akkumulátor cipelésében segédkező fiatalember útját. Sára a fotóit is megmutatta neki, s a kép, a kompozíció fontosságára Szőts hívta fel először a figyelmét. Az érettségit követő sikertelen felvételije híréhez a tétlenségre kárhoztatott rendező keserűen csak annyit fűzött hozzá: „A tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik…", mire Sára dacosan azt gondolta magában:

„Márpedig én nem fogok elkallódni! És most már, ha a fene fenét eszik, akkor is operatőr leszek!"

Mester-tanítványi, majd baráti kapcsolatukat Szőts István 1998-ban bekövetkezett haláláig ápolták.

Ekkor a Földmérő és Talajvizsgáló Irodához került figuránsnak, majd technikusnak, és az ország különböző tájain dolgozott – közben megismerte a népnek a hivatalos politikai propagandától gyökeresen eltérő életét, és szorgalmasan fényképezett.

Elindul egy életpálya

Az 1953-as sikeres felvételijén bemutatott fotóit Illés György, a főiskola operatőr tanszakának vezetője később így méltatta:

„Feljött vidékről egy fiatalember, egy hallatlanul érdekes fotósorozattal. Álomszép dolgokat csinált".

Nagyrészt a két felvételi közötti év tapasztalatait örökítette meg 1968-ban rendezett első játékfilmjében, a Feldobott kőben.

Gaál Istvánnal közös vizsgafilmjüket, a Pályamunkásokat Gaál rendezte és vágta, Sára pedig fényképezte 1957-ben. A modern magyar filmművészet nyitányának tekinthető filmetűd 1959-ben a bécsi Világifjúsági Találkozón aranyérmet nyert. Gaál ennek köszönhette két éves római ösztöndíját, Sárát ellenben – mivel az 1956-os forradalom alatt a főiskolai forradalmi bizottság tagja volt – végérvényesen el akarták tanácsolni a pályáról. Szőts István, Illés György és a Főiskola akkori igazgatója, Olthy Magda a kirúgástól ugyan megmentette a tehetséges fiatalembert, de amikor 1957-ben végül megkapta a diplomát, „büntetésként" a Híradó- és Dokumentumfilm Gyárba helyezték, ahol legfeljebb népszerű-tudományos filmek segédoperatőre lehetett.

A Balázs Béla Stúdió

A „passzív rezisztencia" lassan kezdett oldódni Az első önálló operatőri feladatra – az akkor már Bécsbe „disszidált", ezért itthon hivatalosan tiltó listára került Szőts István ajánlására – Raffai Anna kérte föl Sárát 1959-ben, a Busójárás című néprajzi filmben. Főnökei azonban csak Illés György felügyelete mellett engedélyezték számára a munkát.

A magyar filmtörténet – és Sára nemzedéke – számára a Balázs Béla Stúdió 1960–61-ben kiteljesedett „kivételes időszaka" hozott mind tartalmi, mind formai tekintetben gyökeres fordulatot. A kádári konszolidáció egyik első jeleként tulajdonképpen Aczél György találta ki, hogy nagyobb lehetőséget kell adni a pályakezdő fiataloknak. A már 1959-ben létrehozott BBS valójában akkor robbant be a köztudatba, amikor odakerült a „Máriássy-osztály" (Szabó István, Kardos Ferenc, Rózsa János, Elek Judit, Huszárik Zoltán és mások), valamint néhányan az előttük végzettek közül (Sára, Gaál, Gyöngyössy Imre).

A politikai propagandával átitatott művek helyett saját személyes élményeiket akarták megjeleníteni a filmvásznon, a legjobb magyar hagyományokat a világon akkor tért hódító modern filmművészet eszközeivel ötvözve. Erre a reményre a Balázs Béla Stúdióban készült több film – köztük például Szabó István 1961-es Te című rövidjátékfilmje és Sára 1962-es dokumentumfilmje, a Cigányok – nemcsak itthon, hanem külföldön aratott váratlan sikere is feljogosította őket.

Sára hamarosan annak a jelentős, de a kultúrpolitika által meghatározott három kategória közül (támogatott – tűrt – tiltott) nagyon gyakran az utóbbi kettő határán egyensúlyozó irányzatnak az egyik vezéralakja lett, amelyik a népművészet „tiszta forrásából" bartóki-kodályi módszerekkel merítve járult hozzá a modern magyar filmművészet megteremtéséhez.

Gaálnak és Kardos Ferencnek egy-egy (Orfeusz és Eurydiké, 1985, illetve Ünnepnapok, 1967) filmjét is fényképezte. Szabó Istvánnal még két (Tűzoltó utca 25., 1973; Budapesti mesék, 1976), Kósa Ferenccel pedig további négy játékfilmben (Ítélet, 1970; Nincs idő, 1972; Hószakadás, 1974;  A mérkőzés, 1981) dolgozott. Az idősebb nemzedék alkotói közül ő volt az operatőre Ranódy László Árvácska (1976) és Radványi Géza Circus Maximus (1980) című filmjének.

Munka közben / Forrás:vigado.hu

Sára Sándort operatőrként, hanem rendezőként is maradandót alkotott

Csoórival a leginkább talán a mindkettejük által nagyra becsült Szőts István meghiúsult elképzeléseivel rokonítható klasszikus történetmondás, a látványos történelmi film felé fordultak. Ám Sára és Csoóri nagyszabású történelmi víziói közül csak a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors visszatérő dilemmáival szembe kerülő 80 huszár (1978) valósult meg. Másik közös nagy tervüket, a császári hadseregbe való erőszakos besorozást elutasító szabad székelyek elleni véres megtorlásról, az 1764-es madéfalvi veszedelemről írt forgatókönyvet pénzügyi nehézségekre hivatkozva – valójában azonban a mindig gyanakvással fogadott erdélyi téma, s az 1956-os és 1968-as áthallások miatt – többször elutasították.

Sára erre a kudarcra egy újabb kihívóan bátor és dacos fordulattal reagált: olyan formát talált, amelyhez mindössze egy kamera és egy eléje ültetett ember kellett. Elhatározása pillanatában bizonyára maga sem sejtette, hogy a nyolcvanas évek legnagyobb hatású, felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű dokumentumfilmes irányzata megszületésénél bábáskodott. Ezek a „beszélő fejes" hosszú-dokumentumfilmek az évtizedekig hallgatásra ítélt tanúságtevők megszólaltatásával a magyar közelmúltnak nemcsak a játékfilmekben, hanem még a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiáiról, a 20. századi történelem különböző színezetű diktatúráinak kiszolgáltatott egyszerű emberek mérhetetlen szenvedéseiről tudósítottak.

Sára Sándor filmeivel nemcsak a magyarok kényszerű történelmi amnéziájának enyhítéséhez, nemzeti azonosságtudatuk erősítéséhez, hanem magának a rendszerváltásnak a szellemi előkészítéséhez is hozzájárult.

A legsúlyosabb tabutémák érintésére természetesen csak 1989 után forgatott dokumentumfilmjeiben kerülhetett sor (Lefegyverzett ellenséges erők I-II., 1991; Magyar nők a Gulágon I-III,, 1992; "Aki magyar, velünk tart" I-II., 1993; Nehézsorsúak I-XV., 2004; Memento, 2006).

Az utóbbi negyedszázadban azonban ezek a filmek alig láthatóak, s a 20. század tragédiáit túlélőkkel együtt lassan eltűnnek a köztudatból – az ország jövője szempontjából is rendkívül fontos tanúbizonyságokkal és tanulságokkal egyetemben.

A rendszerváltozást követő mély strukturális, és még annál is mélyebb esztétikai-társadalomlélektani változásokon átment magyar filmgyártás új feltételeihez a magyar új hullám alkotói nehezen tudtak alkalmazkodni. Sára még három játékfilmet rendezett.

A Duna TV

Sára Sándor sokszínű, váratlan stílus- és műfajváltásoktól sem mentes életművének különös időszaka volt az a hét év (1993-2000), amíg a televízió „mindent elárasztó rágógumi-képeit" legszívesebben betiltásra ítélő képalkotó művész a napi politikai csatározások egyik fő célpontjaként indult Duna TV elnöke volt.

Sára azonban – ismét a rá jellemző „csakazértis" indulattal – néhány év alatt egy, korábban (és főleg azóta) elképzelhetetlen valódi közszolgálati, sőt kulturális televíziót épített fel a munkatársaival, amelynek érdemeit ma már egykori legádázabb ellenfelei is kénytelenek elismerni. Szakmai elképzelései igazolásaként hiába ítélte azonban 1999-ben az UNESCO a csatornának a Világ legjobb kulturális televíziója címet, Sára Sándor mégsem maradhatott elnök.

Sára Sándor szoros együttműködést valósított meg a Duna Televízió és az értékes dokumentumfilmeket gyártó Dunatáj Alapítvány között, és ő hívta életre 1995-ben a Balázs Béla Stúdióhoz hasonlóan a fiatal filmesek számára filmkészítési lehetőséget biztosító Duna Műhelyt is, amelyben már működése első évében egy cannes-i Aranypálmát érő rövidfilm, Iványi Marcell Szél című munkája született. A számos hazai és külföldi fesztiváldíjas Duna Műhelyt 2010-ben (az önálló Duna Televízióval együtt) megszüntették. A hazai és határon túli magyar televíziósok-filmesek szakmai továbbképzésére 2000-ben ugyancsak Sára kezdeményezésére alapított Dunaversitas Egyesület azonban azóta is működik.

Ma már nem készít filmeket

„Ha belegondolok, hogy mennyi filmet készítettem, akkor megnyugtatóan veszem tudomásul, hogy nem henyéltem. Valóban nem sikerült elkészíteni mindent, amit szándékoztam azokban az években, amikor fiatalabb voltam és tetterős, de nyolcvan évesen már beérem a visszatekintéssel, a világban való szemlélődéssel, vadászattal, szőlészettel, olvasással, a zene hallgatásával.”

Ideje nagy részét a természet közelében, a Balaton-felvidéken és szülőfalujában, Turán tölti, de a Filmklub Szövetség egykori elnökeként máig szívügye a magyar film és a közönség találkozásának elősegítése, azaz az igazság bemutatása.

Forrás: mmakademia.hu/mobil-eletrajz/-/record/MMA23044

Leadkép: vigado.hu

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/66007/pics/lead_800x600.jpg
Duna TV,filmrendező,operatőr,Sára Sándor
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?