6360 fővel emelkedett a fertőzöttek száma itthon
Ezzel 192 047 főre nőtt a hazánkban beazonosított fertőzöttek száma az elmúlt 24 órában és elhunyt 115 beteg, így az elhunytak száma 4 229 főre emelkedett.
Blogolj!

Sinkovits Imre – Hol vannak a hozzá fogható színészek?

Bara Arisztid

Léteznek olyan hangok, amelyek óriási hatással vannak ránk. Nekem ilyen hang tulajdonosa volt Sinkovits Imre, aki ha megszólalt úgy éreztem felolvadok a szavaiban és úszom velük az éterben. Megnyugtatott, elgondolkodtatott. Az írók azt mondják, valahonnan felülről jön nekik az ihlet, szerintem Sinkovits hangja is onnan érkezett.

Sinkovits Imre pályafutását bemutathatnánk nagy drámai szerepei – Macbeth, Bánk bán, Ádám, Sade márki, Czillei Ulrik, Mózes, Bétisz, Bódi Vencel, Tiborc, Prospero – segítségével. Így azonban nem lenne teljes a kép, kimaradnának pályakezdésének próbálkozásai és a József Attila Színházban töltött időszaka. Ugyan azt maga is elismerte, hogy felnőtt színészi pályája akkor indult, amikor 1963-ban végre visszatérhetett a Nemzetibe.

ÍRÁSAIBAN AZONBAN GYAKRAN MESÉLT CSALÁDJÁRÓL, ÉLETÉRŐL

Az első világháború és a trianoni békediktátum után nyolc esztendővel születtem. Vas megyei szülők gyermekeként Kispesten, a „néhai" Damjanich utca 8. alatti családi kisvendéglőben. A stremi vízimolnár lánya, Göndöcs Terézia és a körmendi kéményseprő mester fia, Sinkovits Jenő főpincér elsőszülött fiúgyermekeként. Mivel a famíliában is első fiúunoka voltam, az örömteli bemutatásra két éves koromban vitt édesanyám vízimolnár Göndöcs Lajos nagyapámhoz Strembe, igaz, már útlevéllel, tekintve, hogy az most is Burgenlandhoz tartozik. Íme első találkozásom a történelemmel! Ettől kezdve folyamatosan vettem részt magyar történelemórákon szüleim és nagyszüleim térdén lovagolva. Így tudtam meg, hogy a trianoni „békekötés" után, az osztrákok bevonulásakor Göndöcs nagyapám néhány hétig a güssingi (Németújvár) börtön lakója volt, mert nem tudott beletörődni az ország-veszteségbe, és ennek hangot is adott a malomban, ahová, ugyebár, mindenféle népek jártak őrletni.

A Sinkovits-szülők 1927-ben Kispesten saját vendéglőt nyitottak. Az üzlet azonban nem ment fényesen, s tönkrementek. Ekkor költöztek Óbudára, s itt leltek szolid, nyugodt polgári otthonra.

…édesapám már főpincér az Ilkovicsnál, én pedig az Árpád Gimnázium diákja. Édesanyám féltő-óvó tekintete kísért végig a Zápor utcán, ezen életemet meghatározó alma mater falai közé. Itt lettem cserkész is, ami kitöltötte ifjúságom minden percét […]. Életre, erkölcsre, hazafiságra, bajtársiasságra, hitre, hűségre, önállóságra és önfegyelemre, kézügyességre és talpraesettségre, szorgalomra és leleményre nevelt, magyar népdal- és népmesekincshez, természetismerethez és -szeretethez, madárvédelemhez és természetjáró kultúrához szoktatott, miközben „játszani is engedett"! Jaj, de szép volt!

A gimnáziumban Sinkovits Imre életre szóló barátságot kötött Szőnyi G. Sándorral, aki televízió rendező lett, és Pozsonyi Endrével, aki Kecskemétre került főorvosnak. A második világháború bombázásai elől édesanyja testvéréhez Somogyba menekült a család, majd a front elől szintén rokonokhoz, Vas megyébe. Sinkovits Imrének emberségre, furfangra, nyelvtudásra, de még vakmerő bátorságra is szüksége volt ahhoz, hogy átvészelje ezt a néhány hónapot. A tizedes meg a többiek (1965) című filmben azért lehetett olyan hiteles alakítása, mert maga is átélte ezt a bonyolult és ellentmondásos korszakot.

Bár a politika beköltözött a mindennapok világába, Sinkovits Imre nagy álma mégis teljesült: színész lehetett.

Azért lettem színész, mert minden szerettem volna lenni. Volt bennem exhibicionizmus, volt — ma már így fogalmazok — pedagóguskészség és prédikátorhajlam is. Ám az óbudai naiv gyerek egyszerre szembe találta magát egy egészen más közegben felnőtt, a történelem terheit, gondjait sokkal jobban érző és átélő réteggel. Közöttük én csakugyan tágra nyílt szemű kiscserkész voltam: egyik kezemben ibolyacsokor, a másikban árvalányhaj. Elámultam a tájékozottságukon, felnőttségükön. De jó néhányukban rövidesen a ligeti vurstli kikiáltószövegét ismertem föl: – Itt látható Amália, a csodanő, ki megtagadta apját–anyját, hogy árva lehessen! Nagypolgári ivadékok mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül váltottak inget, azaz nem is váltottak: egy hétig hordták a színén, egy hétig a visszáján, hogy bizonyítsák: ők népi származékok. De engem, kültelkit, nem az ügyeskedés érdekelt, hogy ki hogyan érvényesül, csak az, hogyan tudnám a mesterséget megtanulni. Sok bajom származott ebből. Diákbizottság elé állítottak, mert megtudták, hogy nem csak a két „hivatalos" színházba járok. – Sinkovits elvtárs, ne dörzsölődzködsz a régi polgári színjátszáshoz! – dördültek rám, akik korábban Sikinek, vagy Imrének neveztek.

A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1951-ben szerzett diplomát. Hallgatóként a Belvárosi Színházban és az Ifjúsági Színházban szerepelt, a végzés után azonban a Nemzeti Színház szerződtette.

Megtisztelő volt számára, kitüntetés, hogy fiatal, diplomás színészként az ország legjelentősebb társulatába került. Mégsem ez volt a vágyálma, inkább ment volna vidékre, ahol hamarabb kapott volna jelentősebb feladatokat.

Természetesen jobban jártam, hogy a színészet gyakorlati iskoláját a Nemzetiben kellett kijárnom, a legkisebb szerepeken keresztül a színház akkori legjobbjai mellett. A vezetők bíztak bennem, és nem is éreztem esetlegesnek a rám bízott feladatokat. Elfogódottságom elég hamar feloldódott, s két esztendei tagság után már főszerepet is kaptam. 1952-ben Déry Tibor Talpsimogatójában négy figurát játszottam egy este, s akkor figyeltek fel karakterformáló képességemre. Egymás után kaptam a hasonló feladatokat.

1956. OKTÓBER 23-A ÉLETÉNEK EGYIK LEGEMLÉKEZETESEBB NAPJA LETT

A Nemzeti Színházból próba után hazafelé tartott (ekkoriban a Petőfi téren lakott), amikor Kuczka Péter felszólította, hogy amíg a szónokok a betiltott, majd hirtelen ismét engedélyezett tüntetésre megérkeznek, szavaljon valamit. Naplójában ezt jegyezte fel:

Egyszerre valami furcsa izgalom vett erőt rajtam. Ilyet még nem éreztem. Fölrohantam a lakásba! A gyerekek, akiket ekkor már hetek óta alig láttam, mert előző nap jöttek meg Vásárhelyről, éppen ebédeltek. – Kati a hír hallatára lázba jött – s mint régen '48- ban Laborfalvi Rózáék – asszonyi kezei kokárdát tűztek kabátomra. Fölkaptam az Ady és a Petőfi kötetet, sietve megcsókoltam szeretteimet, s rohantam le a térre.

Sinkovits '56-ban a Petőfi szobornál

Már ott álltam a szobor talapzatán, mikor még egyre áramlott a tömeg. Rövidesen megláttam a színi akadémia csoportját nemzeti zászló alatt. A fiúk felkiabáltak, hogy várjam meg őket. Lassan csend lett, s elkezdtem. Először Batsányi „A franciaországi változásokra", majd a „Látó" című versét mondtam el, utána Petőfi „Feltámadott a tenger"-t, „Kutyák és farkasok dalát" s a forradalom versét: Ady Endre „Felszállott a páva. Végezetül a Nemzeti dalt! Megrázó volt, a több ezres tömeg velem együtt visszhangozta: A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!!! Gyönyörű volt. Életemben ezt a csodálatos érzést még nem éreztem. Utána még felolvastam a MEFESz kiáltványát és az egyetemisták pontjait.

Az 1956-os forradalomban vezető szerepet játszott, meghatározó tagja volt a Nemzeti Színház forradalmi bizottságának, 1956. december 1-jén pedig bekerült a színház munkáját irányító intézőbizottságba. Büntetésül 1958-ban a Nemzetiben felbontották szerződését, s a József Attila Színházba került. Életének erről az időszakáról sokszor faggatták, általában diplomatikusan fogalmazott, ahogy a politikai helyzet kívánta; 1981-ben már megjelenhetett az a kijelentése is, mely szerint amikor 1963-ban visszakerültem a Nemzetihez, felnőtt színészi pályám valójában akkor indult”.

ÚJRA A NEMZETIBEN

A Nemzeti Színházban első feladatként Macbeth szerepét kapta Shakespeare tragédiájában, majd egymás után jöttek az igazán jelentős szerepek. Sinkovits Imre meghatározó tagja lett az ország első színháznak; ahogyan egyik tisztelője írta róla: „maga volt a Nemzeti". Gyakran gondolkodott, s nyilatkozott a Nemzeti Színházról, az intézmény feladatáról, küldetéséről, színészi alkotómunkájáról:

Én a színházat nem szórakoztató, hanem szórakoztatva nevelő intézménynek tekintem. Hazánkban a színjátszást egy idegen kultúrával, hatalommal és nyelvvel szembeni küzdelem hozta létre. Az egész magyar színészet egyfajta hazafias érzésből született. Fontosnak tartom, hogy e négyzetkilométerre tekintve kicsire zsugorodott országnak megőrizzük rendkívül gazdag történelmi múltját és kulturális hagyományait. Egyszer ezt úgy fogalmaztam meg, hogy ha a történelem a nemzet emlékezete, akkor a kultúrája a hagyatéka. Ezt a hagyatékot nem elég csupán átvenni és a nevünkre íratni, őrizni és gyarapítani kell. Ebben feltétlenül feladata van a Nemzeti Színháznak; Hevesi Sándortól kölcsönözve a hasonlatot, ezt a hagyatékot olyanformán kell őrizni, mint ahogy a Veszta szüzek voltak őrizői és élesztői a tűznek.

A hazai színházi élet átalakulása, a művelődéspolitikában bekövetkezett változások az ő művészi életét is döntően befolyásolták

Amikor 1978-tól Nagy Péter, illetve Sziládi János, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor került a színház élére, csalódottságot lehetett érezni hangjában:

…inkább szelíd, statikus állapotnak nevezném mai „periódusomat", ami persze nem belső, színészi–emberi indítékaimból ered, sokkal inkább a Nemzetiben az utóbbi három év alatt bekövetkezett változásokból. Egyfajta megújulás, alaposabb, elemzőbb munkaigényesség jegyében történt ez a változás, én azonban amolyan vihar utáni, lassan rendeződő zűrzavart látok. Korszerű, modern társulat természetesen létrehozható, de szerintem a Nemzeti legyen a nemzet színháza! Nem közömbös, hogy alá, vagy mellérendelt dolognak tekintjük, hogy a Nemzeti Színházban játszunk. Régebben ismertem a teendőimet az egész évadra, ma a kapott feladatokat esetlegesnek érzem. Most például átveszem a IV. Henrikben a király szerepét…

De ekkor sem gondolta, hogy el kellene szerződnie, majd az 1982-től 1989-ig tartó Vámos- és Malonyay-korszakban sem. Hűséges maradt az intézményhez.

A rendszerváltást követően, Ablonczy László igazgatása idején, újra méltó színészi feladatok vártak rá.

Megérhette, hogy 1956-os tevékenységét rehabilitálták, sőt az erdélyi és a nyugat-európai vendégjáték, egy-egy forró színházi este igazi közösségi élménnyel is megajándékozta. Talán a legemlékezetesebb pillanatokat a romániai forradalom napjaiban, 1989. december 21-én élte át:

Sütő darabját, az Advent a Hargitánt játszottuk. Akkor már tudtuk, mi történt Temesváron. Többen kopogtak az ajtómon, hogy mit tegyünk. Egyébként a 150. előadás volt, de ez akkor mellékesnek számított. Kitaláltuk, hogy nem hajlunk meg, nem köszönjük meg a játékot, mert ez már rég nem az. Az előadás végén gyertyával vonultunk be. A közönség dermedten figyelt. Nem értették. Előléptem. „Kedves közönség, önök ma este Sütő András drámájának 150. előadását látták, és miképpen a bemutatón, úgy ezen sem vehetett részt a szerző, de nemcsak a tilalmak miatt, hanem mert a saját hazájában fontosabb tennivalói vannak. Köszönjük az eddigi elismeréseket, ám ezúttal kérem, tekintsenek el a tapstól. S ha megértették, miről szól az Advent, vagyis a Várakozás a Hargitán, akkor tartsanak velünk, mert mi most kivonulunk a színház elé, és gyertyákat helyezünk a félárbocra engedett nemzeti és fekete zászló alá..." Utoljára 1956-ban láttam ilyen közönséget. Senki sem rohant a ruhatárba. Jöttek utánunk zakóban, blúzban, és ott a lobogók alatt halkan, fájdalmasan elénekeltük a Himnuszt…

Az Advent a Hargitán-ban, Kubik Annával / Forrás: MaNDA

A művelődéspolitikai csatározások a Nemzeti Színházat is elérték. A kormányzat 1997-ben előkészítette az új Nemzeti Színház felépítésének tervét, s kinevezte a jövendő Nemzeti Színház igazgatóját, a „régi", a Hevesi Sándor téren lévő Nemzeti Színház pedig Magyar Színház néven működött tovább.

A Nemzeti végül Orbán Viktor első kormányzása idején, új helyszínen épült fel, s új társulattal nyílt meg. Schwajda György, a színház első igazgatója nevéhez fűződik a Nemzet Színésze cím odaítélése, melyet Sinkovits Imre is megkapott. A színésznek mégis az az egyik legfájdalmasabb vallomása, amely erről a korszakról számol be. Úgy érzi, hogy a nemzeti színházi eszme végleg szertefoszlott.

Bennünket évtizedeken keresztül, még Marton Endre érájában is nevetség tárgyává tettek, pedig olyan darabokat játszottunk, mint a Mózes, a Czillei és a Hunyadiak, a Marat halála. A kritikusokat egyszerűen irritálta az, hogy valami nemzeti. Hívtak engem máshová is, például Várkonyi Zoltán a Vígszínházba, a Cyrano lett volna a belépőm; de én a Nemzetiben maradtam. Úgy gondoltam, hogy itt kell megmutatni. És ezzel most is így vagyok. Viccesen azt szoktam mondani: hitet, hazát, feleséget és Nemzeti Színházat nem cserél az ember. Pedig már a nevünket is elvették. Sík Ferenc igazgató-főrendezőnknek a szó szoros értelmében meghasadt a szíve, az enyém is majdnem… De a társulat a régi, a rendezők is, a közönségről nem is beszélve. Meg lehet nézni, mennyien kíváncsiak az előadásainkra. Nincs miért szégyenkeznünk. […] a sajtó egy része érdekesebbnek, korszerűbbnek, divatosabbnak tartja a liberális szemléletű színházat, mint a „nemzetieskedőt", a „nacionalistát".

Hatalmas tehetség és e mellett ember volt. Hol vannak már a csak hozzá hasonló, meghatározó személyiségek? Hová tűntek? Nekem nagyon hiányoznak!

Forrás: mmakademia.hu 

Lead kép: Sinkovits Imre a '60-as évek végén / Forrás: Fortepan/Forgács Károly

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/58925/pics/lead_800x600.png
Advent a hargitán,Nemzet Színésze,Nemzeti Színház,Sinkovits Imre,színész
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?