Blogolj!

Kemény Henrik tudta, hogy a mesék rólunk szólnak

Bara Arisztid

A minap az autómmal elsuhantam Kemény Henrik Vörösmarty utcai emléktáblája mellett. Ennek hatására rengeteg gyerekkori emlék sündörgött elő belőlem. Biztos voltam benne, hogy ő is helyet fog kapni a Heti jó arcban, de azt nem gondoltam, hogy ez ilyen hamar el fog érkezni…

Augusztus 20. fontos ünnep a magyarság számára. Kemény Henriknek viszont az újrakezdést is jelentette. Édesapját elhurcolták munkaszolgálatra, ahonnan sohasem tért haza. Ez alatt az idő alatt bábszínházukban csak a por vastagodása jelezte az idő múlását. Az élet azonban nem állhatott meg. Henrik és testvére, Mátyás 1945. augusztus 20-án kezdett el újra bábozni a lelkes közönségnek.

Már apró gyerekként beszippantotta a bábozás varázslatos világa

A nagypapa, Korngut Salamon Galíciából érkezett Pestre a 19. század végén. 1897-ben „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására kapott belügyminisztériumi engedélyt. Cirkuszt szeretett volna működtetni, de aztán rájött, hogy a művészekkel és az állatokkal szemben a bábok se enni nem kérnek, se gázsit nem követelnek, úgyhogy vásári bábosnak állt.

Kemény Henrik apja előbb New Yorkban próbált szerencsét, a Metro-Goldwyn-Mayer stúdióban próbálkozott szövegkönyvírással, majd 1912-ben hazatért, és apja nyomdokaiba lépett.

Az I. világháborúban tönkrementek, az 1930-as években cenzúrázták őket (Vitéz László túlságosan ellenzéki volt a hatalmon lévőknek, ezért arra kötelezték idősebb Kemény Henriket, hogy figuráját Paprika Jancsinak nevezze; a papa természetesen nem alázta meg Vitéz Lászlót az átkereszteléssel, inkább új bábot faragott.)

A kis Henrik hatévesen lépett fel először a népligeti bódéban, az iskolai vizsgán megbukó Vitéz Lászlót alakította. Ami azt illeti, Henriket sem kötötte le túlzottan az iskolai tananyag.

A leckék helyett inkább az új szövegkönyvet magolta megszállottan, vagy saját bábokat készített apja műhelyében. Tízévesen, 1935-ben készítette első Vitéz Lászlóját, és játszhatta el első főszerepét.

Nem meglepő tehát, hogy a bábozás lett az élete, töltötte ki mindennapjait.

A kikövezettnek tűnő úton megpróbáltatások hada várta

Apja halála után, Kemény Henrik húszévesen átvette a színház vezetését, és a háború utáni első években úgy tűnt, nem is lesz semmi gond. Aztán 1953-ban államosították a bábosbódét, és ha Kemény Henrik egyik barátja nem erősködik, hogy az éjszaka leple alatt lopják ki a bábokat a lezárt színházból, semmi sem maradt volna a múltjából.

Ezek után az Állami Bábszínház nyújtott menedéket és megélhetést Kemény Henriknek. Időnként, a hivatalos előadás után eljátszhatott egy-egy Vitéz László-jelenetet is, persze a plakátokon ezt sosem tüntették fel.

A hetvenes években végre újra magánzó lehetett. Vett egy Trabantot, és összecsukható paravánjával bejárta az egész országot. Az őt meghívó kultúrházak sosem Vitéz Lászlóra adtak megbízást, csak gyerekeknek szóló bábelőadásra.

A legszomorúbb talán mégis az, hogy a halála előtt néhány héttel porig égett gyerekkorának színhelye, egész életének szimbóluma, az évtizedek óta kihasználatlanul kallódó népligeti mutatványosbódé, ezzel végérvényesen pontot téve egy egész élet kitartó munkájára.

De térjünk csak vissza Vitéz Lászlóra! Vajon miért szúrta a szemét a hatalomnak egy bábfigura?

Én gyerekként csak annyit láttam, hogy Vitéz László, egy palacsintasütővel lapogatja a Csokoládépofa nevű ördög fejét és ezen mindenki roppant mód jól szórakozik.

Hogy mit látott ebben a hatalom? Gondoljunk csak bele. Az együgyű fabábú félt, sőt rettegett, nem igazán látott át a szitán, vagyis nem ő volt a legélesebb kés a fiókban. Mindezek ellenére mindig legyőzte a gonoszt, sőt még a halált is, csupán csak azért, mert helyén volt a szíve.

Nem gyarapította az összeesküvés elméletek tárházát, tulajdonképpen egyáltalán nem komplikált túl semmit, nem keresett furfangos kibúvókat, szimplán csak cselekedett. Ha jött a csokipofájú ördög, fogta a palacsintasütőjét, és addig püfölte, amíg a gonosz pára ki nem múlt. Ennyi.

Hogy ne félne a hatalom olyasvalakitől, aki habozás nélkül lecsap a rosszra?

Kemény Henrik nagyon is tisztában volt ezzel. Tudta, hogy a mesék valójában rólunk szólnak és a mese nem csak egy eszköz a gyerekek szórakoztatására.

Kemény Henrik már nem él közöttünk, nem ápolja tovább a hagyományt, de van remény!

Kemény Henrik kollégájának, Gyurkó Henriknek engedte meg először, hogy ő is játszhasson Vitéz Lászlót, a következő nemzedékből Pályi János vált virtuóz játékossá. A Budapest Bábszínház két művésze, Tatai Zsolt és Barna Zsombor képviselik a fiatal és a még fiatalabb generációt.

Figyeljünk oda rájuk!

Lead kép: MTI/Oláh Tibor, Forrás: origo.hu és Bábszínház blog

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/57117/pics/lead_800x600.jpg
bábozás,hagyomány,Kemény Henrik,Vitéz László
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?