Kányádi Sándor, a megtartó közösség poétája volt

Bara Arisztid

Kányádi Sándor - aki élete java részében Erdélyben alkotott - megtanulta, milyen kisebbségben élni, és akkor is hallatta hangját, amikor ahhoz bátorság kellett. Kányádi Sándor a kortárs magyar költészet egyik legnagyobb alakja volt.

Fotó: MTI

Kányádi egy személyben költő és tanú, korának hiteles krónikása, tetőtől talpig európai polgár, tipikusan kelet-közép-európai művészsorssal

A Hargita megyei Nagygalambfalván, székely parasztcsaládban született. A kolozsvári Színművészeti Főiskolára és a Bolyai egyetemre járt, 1954-ben szerzett magyartanári oklevelet. Tanárként azonban sohasem dolgozott, életét mindvégig az irodalomnak szentelte.

1950-ben Páskándi Géza fedezte fel, dolgozott az Irodalmi Almanach, az Utunk, a Dolgozó Nő és a Napsugár című gyereklap szerkesztőségében is, első verseskötete, a Virágzik a cseresznyefa 1955-ben jelent meg.

Kezdetben „a szocialista lelkesedéstől megszállottan” bizakodó verseket írt az élet és a természet szépségéről, a romániai magyarság jövőjéről. A kijózanodás a hatvanas években következett be.

Költészetének fő erkölcsi kérdése a közösséghez való hűség és a társadalom drámai konfliktusainak feltárása lett, mind tudatosabban kötődött az erdélyi magyarsághoz. Nagyszabású költeményekben keresett választ a magyarság sorskérdéseire (Fától fáig, Halottak napja Bécsben), elítélte a román kormányzat elnyomó nemzetiségi politikáját (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban). 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, de nem kapott útlevelet, ezért tiltakozásul kilépett a román írószövetségből.

Kányádi Sándor és Sütő András / Fotó: Diákszó Galánta


Az 1989-es fordulat után számot vetett a múlttal, de arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság tovább él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról).

Több verseskötete, meséje szól a gyermekeknek, életművének fontos részét képezik az esszék és műfordítások. Kányádi Sándor saját műveinek avatott előadója volt.

Kányádi költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit. Költészetére a változékony változatlanság jellemző: változatlan a népköltészetben gyökerező hang és a megtartó közösséghez fűződő hűség; a változékonyság a stílusban, a szemléletmódban, a tematikában és a műfajváltásokban fedezhető fel. Figyelme a kisembertől egészen az emberiség szintjéig terjed, elégikus líráját gyakran fűszerezik tragikus és ironikus elemek.

A számtalan közül főbb díjai, tagságai

1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség-díjat kapott, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét, 2014-ben a Nemzet Művésze díjat, 2017-ben pedig Prima Primissima díjat vehette át. 

A Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság, majd a Digitális Irodalmi Akadémia alapító és a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt. Később a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották.

Kívánsága

1983-ban Sándor fiának 20. születésnapjára írott "tagadó versében" mondta ki óhaját:

"lelkemre/ többre/ nem/ vágyom/ lenne/ bár/ egy/ padom/ lenn/ az/ Arany János/ nevét/ viselő/ metróállomáson"

A Budapesti Közlekedési Vállalat 2003. június 10-én elhelyezte a táblát, amelyen e sorok is helyet kaptak, az alatta lévő padot a költőnek ajánlották.

A Kaláka

"Sándor bácsi" nagy szerepet játszott a Kaláka életében. Szinte nincs is nap, hogy ne játszanánk valahol megzenésített verseiből

- mondta Gryllus Dániel a zenekar vezetője.

Nem is csoda, hiszen három olyan lemez is született, amelyen a Kaláka, illetve Gryllus Dániel zenéivel, kizárólag Kányádi versek hallhatók. 

 Kányádi Sándor 2018. június 20-án hagyott el minket. 

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/54583/pics/lead_800x600.jpg
Erdély,Kányádi Sándor,Kossuth-díj,Nemzet Művésze,Príma Primissima
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?