Bárcsak több Halmos Bélánk lenne!

Bara Arisztid

Ma van a Táncház Napja, ezért egyértelmű, hogy az e heti jó arc, nem lehet más, mint Halmos Béla Széchenyi-díjas népzenész, népzenekutató, hegedűtanár, akinek kiemelkedő szerepe volt abban, hogy 2011 novemberében a magyar táncház módszer felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára.

Ki gondolná, hogy Halmos Béla (Szombathely, 1946. június 4. - Budapest, 2013. július 18.), csak huszonéves korában kezdett el igazán foglalkozni népzenével? Pedig a táncházmozgalom történetében keveseket övezett akkora közmegbecsülés és közszeretet, mint őt. Csupaszív ember volt, a szó nemes értelmében vett mozgalmár.

Jávorszky Béla Szilárd így ír a róla szóló kötetének előszavában:

 „Kellő önérzettel és stabil elvekkel szemlélte a világot, közben mégis hagyta élni a másikat. Mindenről és mindenkiről megvolt a határozott véleménye, ugyanakkor mindent és mindenkit elfogadott olyannak, amilyen. Ezért is fordultak hozzá annyian bizalommal, ezért is értett szót mindenkivel, ezért is kérték fel annyi tisztségre. És idősebb korára ezért is lehetett a revival mozgalom Béla bácsija. Aki mindig azt nézte, ami összeköt bennünket és sosem azt, ami elválaszt.”

Ki is volt valójában Béla bácsi?

Halmos Béla Szombathelyen született 1946. június 4-én. Édesapja, Halmos Béla építészmérnök, városrendező, tájszervező, édesanyja, M. Szabó Rozália tanítónő volt. A zene szeretetét édesanyjától kapta. Négy lánytestvére is mind tanult zenét. Gyulán – ahol a gyerekkorát töltötte – kezdte el komolyzenei tanulmányait. Előbb hegedülni, majd brácsázni is tanult. Játszott zeneiskolai, városi, egyetemi zenekarokban és kamaraegyüttesekben, sőt a katonai szolgálata idején, rövid ideig szólógitárosként egy beat-zenekarban is.

Közben „rendes” szakmát is tanult, 1970-ben diplomázott a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán, városrendezésre szakosodott tervező építészmérnökként. Ezután el is helyezkedett a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben.

Még az egyetem befejezése előtt, az építészmérnök-jelöltek nemzetközi diáktáborában érte diáktársaival az a felismerés, hogy míg más nemzetek saját népdalaikkal, népzenéjükre hajnalhasadtáig remekül mulatnak, addig a magyar résztvevők szégyenszemre egy népdalt sem tudtak elénekelni. Ekkor fordult a nemzeti kincsünk felé és vált nagykövetévé nem csak itthon, hanem szerte a világban.

 Karrierje – annak ellenére, hogy kiestek – a Magyar Televízió által szervezett „Röpülj Páva” népdalversenyen indult, ahol Sebő Ferenccel ketten Duna menti népdalokat énekeltek. Ezután Halmos szólistaként folytatta, majd 1969-től előbb a Sebő–Halmos duó, majd 1974-től a Sebő együttes alapító tagjaként az énekelt versek és a népzene előadóművészeként rajongtak érte, és egyáltalán nem csak a népzenészek és néptáncosok. Megfordult Európában, Amerikában, Kanadában, Kubában és Japánban is.

 

Munkáját olyan néprajztudósok segítették, mint Vargyas Lajos, Martin György, Kallós Zoltán, Sárosi Bálint és  Vikár László. Általuk ismerkedett meg az eredeti, a többszólamú hangszeres népi muzsikával, és az ő útmutatásuk alapján – főként erdélyi falvakban – végzett autentikus kutatómunkát. Gyűjtötte, megtanulta az eredeti román, valamint a magyar népzene dallamait és előadásmódját.

 Ezekről az időkről egyszer így nyilatkozott:

"Előbb azonban meg kellett tanulnom népzenét hegedülni. Autentikus anyagot addig csak magnóról vagy rádióból hallottam. Élőben először a méhkeréki román zenét ismertem meg. Teljesen új világba csöppentem, egyik élmény jött a másik után, szinte habzsoltam az ismereteket.”

1972-től, Budapesten, hatalmas érdeklődés mellett, néptáncosokkal táncházakat szerveztek, ahol, mint prímás lépett fel.  

Több helyen indított táncházzenész tanfolyamokat is.

Tagja volt az MTA Népzenekutató Csoportjának. 1987-ben kapta meg „a zenetudományok kandidátusa” tudományos fokozatot. Magyar Művelődési Intézet tudományos főmunkatársaként szervezte és működtette a Hangszeres Népzene Kutató Csoportot. Ezalatt alkalmi fellépésekkel és a táncházi muzsikálással, majd 1990-től 2009-ig a Kalamajka együttes prímásaként előbb a Molnár utcai Művelődési Ház, majd a jogutódjaként működő Aranytíz táncházában, heti rendszerességgel muzsikált.

1999-ben kezdte el a Táncház Archívum szervezését, amelynek feladata az volt, hogy az 70-es évektől kibontakozó táncházmozgalom, színpadi néptánc és más népművészeti mozgalmak történetét és eredményeit kutassa és archiválja.

A 2007/2008-as tanévtől a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene tanszakának oktatója volt. Ugyancsak népzenét oktatott a Pécsi Tudományegyetem Zenei Elméleti és Kórus szakán. Mint népzenei szakértő és zenei rendező közreműködött a Hagyományok Háza televíziójának népzenei műsoraiban, illetve szerkesztője és zenei rendezője volt egy 9 részből álló, népzenészeket, énekeseket bemutató dokumentumfilm-sorozatnak (Muzsikusportrék). Felsorolni is nehéz, hány díjat és kitüntetést kapott.

Béla bácsi megszállottja volt a táncházi muzsikának. A kezdetekkor sokan csak legyintettek, de az idő őt igazolta, az UNESCO 2011-ben felvette a magyarországi táncházmódszert a kulturális örökségek listájára.

Bárcsak több ilyen Béla bácsink lenne, és nem csak a népzene világában! 

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/52231/pics/lead_800x600.jpg
Halmos Béla,népzene,táncház,UNESCO
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?