Szervátiusz Tibor lelke a szobraiba költözött

Bara Arisztid

Egy újabb kivételes művésztől kellett búcsút vennünk, Szervátiusz Tibor szobrászművésztől. Aki ismerte őt, azt mondta, hogy csak akkor beszélt, amikor kellett és csak annyit mondott, amennyit kellett. Inkább szobraiban, cselekedetiben fejezte kis érzéseit, gondolatait, de azt elemi erővel.

Mégis honnan jött ez az őserő belőle?

Híres művészcsaládba született Kolozsváron, 1936. július 26-án. Édesapja, Szervátiusz Jenő Párizsban tanulta a szobrászatot, ám mégis felhagyott a modern irányzatokkal és 6 évig járta fiával, Tiborral Erdélyt, hogy megismerje az ott élő embereket, szokásaikat, művészetüket, megtérve ezek által a népművészethez és felvéve, kialakítva saját stílusát. Ez a zarándoklat a kis Szervátiuszra óriási hatással volt.

Tibor gyerekként mégsem gondolt arra, hogy szobrász lesz belőle is, mint apjából, inkább az orvosi szakma után áhítozott. Ám hiába tanult, nem vették fel az orvosi egyetemre, mert édesapjának úgymond „rossz volt a származása”.

Így esett, hogy a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára került, ahol szobrászati tanulmányait 1949 és 1955 között végezte. Apja művészetéből vette át és fejlesztette tovább a népi fafaragás, a székely népművészet szobrászati elemeit.

Az életfa / Forrás: mapio.net

Erdély volt a kiindulópont életében és művészetében is. A 70-es évek végén azonban - a Securitate folyamatos zaklatása miatt - szülőföldjét maga mögött kellett hagynia. Abban az időben mindenkit megbélyegeztek, akit csak lehetett, főleg, ha magyar volt és művészettel is foglalkozott.

1977-ben, két gyermekével érkezett Magyarországra. A szobrait azonban – az egyetlen Börtön kivételével – a hatóságok nem engedték áthozni. Kalandos úton került az anyaországba az életmű. Hosszú évek során csempészték át a határon ismerősök, ismeretlen segítők. Szervátiusz Tibor itt is előre gondolkodott és segítette a jótevő csempészeket:  az elutazása előtt gondosan elfűrészelte a nagy szobrait, elvágta a vasszobrokat, hogy át lehessen hozni őket darabokban. Ahogy érkeztek a darabok, úgy forrasztotta, ragasztotta, kovácsolta össze őket Budapesten. A fából készült szobrok ma is viselik a sebeket. Ugyan a nulláról kellett kezdenie az életét, mégis gyorsan egymás után születtek meg nagy hatású szobrait.

Alkotásai közül személyes nagy kedvencem a csak „Dózsa szobor”-ként emlegetett Tüzes trónon című monumentális, 3 méter magas, vörösrézből készült szobor, amelyre a Nemzeti Galériában lehet rácsodálkozni. Még Erdélyben, 1968-ban kezdte el „építeni” a szobrot és még ott is fejezhette be négy év múlva, noha ekkor már erőteljesen rászállt a Securitate. Ezt a feszültséget sűrítette Dózsába.

Tüzes trónon Dózsa / Forrás: Műcsarnok

Itt látszik, hogy milyen hatalmas a szobor / Forrás: MTI / Szigetváry Zsolt

Magyarországon, Csongrádon, 1984–ben avatták fel első jelentős művét, amely az Életfa címet kapta.

Ugyan tett egy próbálkozás az avantgárd művészet irányába is, de végül visszatért a gyökereihez. Ars poétikájából ezzel kapcsolatban minden minden kiviláglik:

„A század művészi törekvéseit ismerem, de nem tartom jogosnak megkésve átvenni azt, amit valahol már kialakítottak. Ha magyarnak születtem, a művészetet is anyanyelvemen kell beszélnem. Vállalom népem hagyományait, sorsát, történelmét, múltját, jelenét és jövőjét.
Keleti szép örökségünket Nyugatba ötvözve, a Nyugat figyelmét magunkra irányítva a szobrászat nyelvén erről akarok szólni. Szeretem az anyagokat. Tisztelem szerkezetüket, szépségüket, keménységüket. Mégis azt mondom: puszta formát létrehozni nem elég. Azt tartom alkotásnak, ha a művész nemcsak kísérletezik, de teremt: világot magának, s ehhez megfelelő formát. Ha létrehoz eddig nem létezett új valóságokat. Ha szellemi erejét az anyagra tudja kényszeríteni. Ha az anyag kénytelen egy egész nép feszültségeit, az egész emberiség sorsát magába zárni és örökké hordozni.

Szinte minden évben rendezett nagy sikerű egyéni kiállításokat itthon és külföldön is.  Mégis: mind ezek ellenére a következő nagy megbízás már csak a rendszerváltás után találta meg.

2001 élete jelentős esztendeje volt. Ebben az évben tüntették ki a Kossuth-díjjal, és sok egyéb társadalmi kitüntetést is kapott. Ekkor avatták a Mária-Valéria híd lábánál a Hídoltalmazó Boldogasszonyt, kiállított Párizsban egy nemzetközi Szalon tárlatán, felállították Budafokon az 1956-os emlékművét, és nem utolsó sorban, Budapest belvárosában Millenniumi Emlékhely, állandó kiállítás nyílt tizenhét kisebb szobrából.

Forrás: budapest-foto.hu

Utolsó nagyszabású kiállítását 2016. júliusában a Magyar Művészeti Akadémia rendezte meg a Műcsarnokban Két szobrász, két nemzedék címmel, melyen az édesapa, Szervátiusz Jenő emblematikus alkotásaival együtt láthatták szobrait a kíváncsiskodók.

Szobrainak elképesztő kisugárzása van. Olyan, mintha ott élne bennük a művész, Szervátiusz lelke.

https://hetijoarc.blogstar.hu/./pages/hetijoarc/contents/blog/51846/pics/lead_800x600.jpg
Erdély,Kolozsvár,Szervátiusz Tibor,szobrászművész
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?